Az Időzavar után megérkezett Dér Adrienn Kalandorjeti Fémkeleten sorozatának második kötete, amelyben Tatumbó és kedvenc lila kalandorjetink, Soma (immár hivatalosan is rejtészsegédként) Metalit városának újabb nagyszabású bűntényét göngyölíti fel.

Nem titok, hogy nagyon szerettem az első kötetet (a KULTer.hu felkérésére írt gyerek- és ifjúsági könyves toplistámban is szerepel), éppen ezért lelkesen, de kissé félve vártam a folytatást. Az ellopott kulcs azonban egyértelműen a pozitív várakozásokat igazolta be: megugorja az első kötet nyelvi és tartalmi szinjét, és Horváth Ildi részletgazdag, remek rajzaival együtt nemcsak újrateremti Dér clockpunk-fantasy mesevilágának egyedi hangulatát, de tovább is építi az univerzumot.

A nyomozás szálai ezúttal Metalit – szó szerint és átvitt értelemben is értendő – alvilágába vezetnek, ami a bűnüldözők számára is veszélyes és feltérképezetlen terület. A leghírhedtebb bűnözők rejtekhelyéül szolgáló, földalatti útvesztő mítosza már az első könyvben megteremtődik: ide menekül leleplezése után Nyuszi mester, és megtudjuk, hogy Tatumbó gépesítésellenes nagybátyját is a város gyomra nyelte el. A regény mindkét történetszálat tovább szövi; előbbit csak a végén, cliffhangerként villantja fel, Tatumbó kapcsolata és konfliktusa nagybátyjával azonban fontos szerepet kap a regény egyik legfontosabb morális kérdésének, a bűnözővé válás és a társadalmi kiszolgáltatottság összefüggéseinek ábrázolásában.

Törvény és morál 

A nyomozás ezúttal is az idővel folytatott harc: a réznap és a nikkelhold együttállásakor kell elforgatni a város kulcsát, amely újraindítja a fémváros épületeit épen tartó olajozórendszert. A kulcs azonban a ceremónia előtt eltűnik, mindeközben pedig egyre több régi építésű épület omlik össze, hogy a helyükön (gyanúsan gyorsan) újabb beruházások kezdődjenek. Az épületek és a bennük élő lények megmentéséért a nyomozópárosnak össze kell fognia az alvilág bűnözőivel, ami persze egyáltalán nem zökkenőmentes folyamat, és egyúttal lehetőséget teremt a jogi és a morális „szabályok” felülvizsgálatára, azok összeegyeztethetőségére vonatkozó kérdések felvetésére.

Míg az előző kötetben a gépesítés és az élő munkaerő konfliktusa állt a középpontban, a folytatás a lények szociális kiszolgáltatottságára összpontosít.

Az intézmények – a városvezetés vagy éppen az igazságszolgáltatás –, amelyeknek gondoskodnia kellene róluk, elfordulnak tőlük vagy éppen ellenük dolgoznak. A törvény általi igazságszolgáltatás és a morális igazságérzet, tehát a mi a szabályos és a mi a helyes közötti konfliktus Tatumbó és Soma véleményében ütközik egymással. Vajon börtönt érdemel-e egy lény, akit rémisztő kinézete miatt kirekesztett a társadalom, és tisztességes munka híján rablásból tudta csak etetni a gyermekeit? Tatumbó szerint minden bűncselekményt büntetni kell, a törvénynek nincs dolga az okok feltárásával; Soma viszont egy olyan, ideálisnak tűnő világot képzel el, amelyben a lények egymást segítve, közösségben élnek, ezáltal nem szorulnak rá bűncselekmények elkövetésére. A regény az előző kötethez hasonlóan szintén sugall egy ideális, a két véglet közötti megoldást, azonban a szereplők maguk is belátják, hogy ennek megvalósítása meglehetősen problémás.

A regény az alvilág karakterein, legfőképp a borítón is látható Bajszos Béka alakján keresztül összetett értékrendszert mutat fel. A rosszak között is vannak kevésbé rosszak, az összetartó közösséget alkotó, a város megmentését segítő alvilági lények nagyrészt a „kisstílű” bűnözők közül kerülnek ki vagy épp a házomlások áldozatai, míg az igazán elvetemült gonosztevők elszigetelten élnek az alvároson belül is.

A regény, miközben szociális érzékenységgel, ám olykor kissé romantizálva tünteti fel az alvilág közösségét, mégis jelzi: van olyan gonoszság, amely nem kizárólag a körülményekből fakad.

A cselekmény az előző kötethez hasonlóan lendületes és fordulatos, valamint a rövid, jól tagolt fejezeteknek köszönhetően a fiatalabb olvasók számára is követhető marad, a komplex társadalmi problémákat és a szövevényes nyomozást is érthetően, átláthatóan jeleníti meg. A kalandorjeti minden lében kanál természete és Tatumbó (látszólagos) ridegsége ezúttal is humoros helyzeteket szül, azonban érezhetően változik, mélyül a kapcsolatuk. Tatumbó múltjának feltárása kiszakítja a rejtészt a rideg rendőrnyomozó típusszerepéből, karaktere érthetőbbé, árnyaltabbá válik Soma és az olvasó számára is. Breknát és ebihalai (a vérebik), Leon, a hangulatingadozásokkal küzdő kaméleon és az első kötetből már ismert Ördög karakterének kiemelt szerepe a nyomozásban pedig még szórakoztatóbbá, színesebbé teszi a kalandozást Dér különleges és rendkívül szerethető fantáziavilágában, amelyben még mindig lappang annyit titok és felfedezni való, hogy ezúttal is lelkesen várom a folytatást.

Szeretnél ezen a nyomon elindulni? Ez a könyv biztosan nem hagy cserben: